Egy titok kiderül..

Talán igazuk van és nem vagyok elég jó. Szar ember vagyok. Nem vagyok jó semmiben. Mégis,hogy gondolhattam,hogy egy szempillantás alatt minden rendbe jöhet. Hogy lehettem ennyire vak? Itt fekszem a szobámba,a plafont bámulva. Valaha jobb lesz ez egyáltalán? Érezni fogom még,hogy valaki igazán szeret? Mert ő nem szeret. Tudom. Érzem. Csak meg akar menteni. Ennyi nekem nem elég. Felkeltem és összekaptam magam,majd rohantam a konyhába reggelit csinálni.
-Ma szülői értekezlet,ahol neked is meg kell jelenned! Ne felejtsd el!-mutatott rám apa. Szuper!
-Nem felejtem!-feleltem,majd felkaptam a táskám és indultam a suliba. Az eső szemerkélt és mire a suliba értem,a pólóm már teljesen átázott.
-Szia!-jött oda Kyle,majd megölelt.
-Szia! Nem mennénk be? Kezdek csurom víz lenni..-fogtam meg a kezét.
-De,gyere!-húzott maga után.
Már unom,hogy mindig úgy kell tennem,mintha minden kurvára rendben lenne. Nincs rendben semmi. Romokban az életem és én itt jó pofizok a suli egyik leghelyesebb fiújával. Szánalmas vagyok.
-Kyle,mennem kell órára! Délután ne várj! Dolgom van!-mentem volna el,de megállított.
-Puszit nem kapok?-mutatott az arcára.
-Mennem kell..-suttogtam,mire elengedett és visszafordult a szekrényéhez. Ez nekem túl sok. Túl sok megjátszott szeretet. Ha szeretek valakit,akkor nem csak akkor jövök,amikor látom,hogy hős kell neki. Beértem a terembe,ahol az ofő már pakolta ki a papírokat a mai dolgozathoz. Mondtam már,hogy gyűlölöm a sulit? Hát most mondom. Kiosztotta a lapokat és mindenki írni kezdte. Csak én nem tudtam egy kurva szót sem leírni. Tegnap egy szemhunyásnyit sem aludtam. A derekam sajog,az érzéseim tönkre vannak menve és úgy érzem,hogy mindjárt jön a kaszás és egy jobb helyre visz. Bár így lenne. Megbaszhatom magam a kurva érzéseimmel. De komolyan. Azon agyalok,hogy miként halhatnék meg,miközben semmi megoldás sincs. Nem leszek öngyilkos. Gyors halál kell.
Gondolataimat az ofő szakította meg,mikor elvette előlem a lapom és csodálkozva végigmért,majd tovább ment. Ezt elcsesztem.

**Órák után**

Órák után az igazgatói irodába kellett mennem,ahol anyámék vártak. Az ofő helyet foglalt velük szembe és intett,hogy én is üljek le. Miután helyet foglaltam,belekezdett.
-Nos,a lányuk magatartása kiváló,ám felmerült a gondolat,hogy esetleg depressziós. Van erre valami halvány esély? Valami,ami kiválthatja ezt?-kezdett bele az ofő. Na,jó! Most már depressziósnak is be akarnak állítani? Szuper.
-Nem hiszem,hogy Cordelia depressziós lenne..hiszen mindig olyan jó kedvű otthon is! A mi kis angyalkánk!-húzta halvány mosolyra a száját anya. A rohadt életbe. Úgy állítják be,mintha törődnének velem?
-Ez esetben rendben van! Az utóbbi időben nagyon lelkes volt a lányuk,ugyanis a jelek szerint rátalált a szerelem. Egyik diákunk képében.
-Hogy mi?-akadt ki apu.
-Apa,nem..én nekem nincs senkim.-tiltakoztam.
-Most időpontja van a srácnak nálam,ha esetleg meg akarják ismerni!-állt fel az ofő.
-Ó,ez remek lehetőség lenne megismerni a barátodat,kicsim!-nézett rám anya.
Ezt nagyon megszívtam. Most legszívesebben eltűnnék.
Kopogást hallottam,majd mikor kinyílt az ajtó,egy pillanatra megállt a szívem.
-Hívatott?-kérdezte Kyle,majd kétségbeesetten nézett rám.
-Szóval te vagy Cordelia barátja?-ment oda hozzá apa.
-Öhm..igen..miért?-nézett rám Kyle.
-Tartsd távol tőle magad,amíg először figyelmeztetlek!-kiabált rá apa.
-Emberek! Meddig játsszuk még ezt? Leszartok,magamba zuhanok,majd mikor már kínomban sírni kezdek,akkor utánam szaladtok és hirtelen mindenkit érdekelni kezdek. Igen,ezzel csak az a baj,hogy lehet ilyenkor már túl késő. Örökké nem csinálhatjátok ezt velem,mert ti csak akkor vesztek észre,amikor már összetörtem..vagy még akkor sem..sosem voltam fontos nektek és nem is leszek! Gyűlöltök..-ordítottam sírva.-A saját szüleim gyűlölnek! Ha nem születtem volna meg,most minden sokkal könnyebb lenne..nem szenvednék!-rogytam a földre.
Kyle odarohant hozzám és magához szorított. Felszisszentem,amikor megnyomta a derekam.
-Mi a baj? Fáj valahol?-emelte fel a fejem.
Válasz helyett csak hozzábújtam. A zokogás rázta a vállam és levegőt is alig kaptam.
-Segíts nekem meghalni..-suttogtam a fülébe.
-Te megőrültél? Mit tettek vele?-ordított Kyle a szüleimmel,mire apa megütötte. Döbbenten néztem apára,aztán pedig Kyle-ra.
-Azt hiszem,hogy ideje lenne hazamenniük. A szülői értekezletet lezárom.-terelt ki minket a teremből az ofő. Apám megfogta a karom és a kocsiig rángatott,majd belökött hátulra és rám zárta az ajtót. Otthon bajban leszek.
Sajnálom anya,hogy úgy érzed elbuktál,hogy ilyen szánalmas gyereked lett. Pedig esküszöm,hogy én próbáltam megváltozni,de nem sikerült. Én ilyen vagyok. A te szavaiddal élve egy szánalmas roncs. Köszönöm,hogy felnyitottad a szemem arra,hogy milyen szeretet nélkül felnőni.
Mikor hazaértünk,apa kirángatott az autóból és belökött az ajtón.
-Te kis ribanc! Azt a fiút elfelejtheted,örökre! Vagy ha meg tudom,hogy találkozol vele,esküszöm,hogy nagyon rosszul jársz!-vágott pofon.-Takarodj a szobádba!-kiabált.
Gyorsan felfutottam a szobába és bedőltem az ágyba. Egy kis idő múlva patakokban folytak a könnyeim. Fogalmam sincs,hogy milyen érzés a szerelem,de bele fogok halni,mert ő nem érzi ugyanezt.
Csak fekszek az ágyamban és a plafont bámulom. A kezemben egy kispárna és azt szorongatom,miközben azon gondolkozom,hogy miért nincs mellettem.. Mit csinálok rosszul? Miért nem szeret? Miért nincs önbizalmam és miért nem érzem magam szépnek? Erősebben szorítom magamhoz a párnát és kicsordulnak a könnycseppek a szememből. Először csak egy,de aztán azt az egyet még egy és még egy követi. Az oldalamra fordulok, a párnát a mellkasomhoz húzom,összeszorítom a szemem és megpróbálok elaludni,de a fejemben csak ő jár és nem tudom elfelejteni..mert szeretem..de kiderült előtte egy titok,ami miatt bajba sodortam..

Fájdalom..

Nem a fájdalommal van baj. A fájdalom kínoz,de nem pusztít el. A gond a magány,amelyet a fájdalom szül. Mindig is magányos voltam. Nem igazán tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget,mert elvoltam magamban is. Aztán,ahogy kezdtem egyre nagyobb lenni rájöttem,hogy tényleg magányos vagyok. A szüleimmel a viták folytonossá váltak. Egy szem barátom sincs,de most jött egy halvány reménysugár,ami megmenthet a végleges megsemmisüléstől. Itt van Ő,teljes életnagyságban. Egy fiú,aki nem egy utolsó kis senkinek tart,hanem törődik velem. Bár az igazság felét sem tudja. Talán,ha elmondanám neki,akkor itt hagyna és újra egyedül maradnék. Félek a változástól. Sosem gondoltam még bele,hogy kötődjek valakihez,de jön Ő és felforgat mindent. Felébredtem. Az ablakom tárva-nyitva volt,mert valószínűleg úgy hagytam az este. Nem mentem le vacsorázni sem. Annyira kimerült voltam,hogy elnyomott az álom. Át sem öltöztem,be sem takaróztam,ám amikor felébredtem egy takaró volt rám terítve. Kizárt,hogy valamelyikőjük törődjön velem. Talán betakaróztam én magam. Felkeltem és elvégeztem a reggeli teendőimet,hogy friss legyek a sulira. Annyira nem volt kedvem menni.
-Cordelia? Bejöhetek?-hallottam anyám hangját az ajtóm mögül.
-Aha,gyere!-kiabáltam ki.
-Hoztam reggelit,gondoltam éhes vagy!-nyújtotta felém a tálcát. Egy pillanatig mozdulatlanra dermedtem. Anyám reggelit hozott nekem? És semmi pofon vagy kiabálás? Ez nem tetszik nekem.
-Anya,nem gondolod,hogy ezzel egy kicsit már elkéstél?-remegett meg a hangom.
-Figyelj rám,kislányom! Sok hibát követtem el,de tudnod kell,hogy szeretlek téged!
-A francokat! Nem szeretsz és ne aggódj,én sem téged!-fogtam meg a táskám és leszaladtam a lépcsőn. Még,hogy szeret? Elegem van. A suliig az utat futva tettem meg. Bárhogy próbálom kiverni anyám szavait a fejemből,egyszerűen nem megy. A suliba érve Kyle-be botlottam.
-Szia! Hogy vagy?-fogta meg a kezem.
-Szia! Szarul!-mosolyodtam el.
-Mi a baj?
-Senki sem törődik velem...legyen elég ennyi!-kacsintottam rá,de a lelkem mélyén majd szétrobbantam.
-Én törődök veled,hidd el! Csak bízz bennem!-húzott magához.
-El sem tudod képzelni,hogy mennyire fájnak a szavaid!-bújtam ki szorításából és besiettem a termembe. Odabent már gyülekeztek a ribancok. Szuper! Újabb király nap.
-Nézzenek oda! Itt a mi kis elveszett báránykánk!-simított végig a karomon,Jessy. Ő a legnagyobb ribanc az összes közül.
-Hagyj békén!
-Na idefigyelj te kis csitri! Azonnal szállj le Kyle-ról,mert ha nem rosszul fogsz járni!-fenyegetett meg.
-Csak a szád nagy!-vágtam vissza.
-Kussolsz vagy én hallgattassalak el?-vágott pofon. Na jó,most már elegem van. Megfogtam a cuccom és kirohantam a teremből.
-Kislány!-kiabált utánam Dennis,majd odajött Kyle-al a nyomában.
-Neked nem órán kellene lenned?-kérdezte Kyle.
-Nem mindegy az nektek?-kérdeztem vissza,de csípték a szemem a könnyek.
-Mi van az arcoddal?-fogta meg az állam Dennis.
-Semmi közöd hozzá!-sikoltottam.
-Na,jó! Most rögtön velünk jössz!-kapott az ölébe Kyle.
-Hova megyünk? Engedj el!-ütöttem a vállát.
-Ha tovább kapálózol,akkor elejtelek!
-Ugyan! Semmi baj! Egyszer úgyis beledöglök a fájdalomba.-fúrtam az arcomat a nyaka hajlatába.
-Fejezd már be! Csak egy pillanatra! Mondtam,hogy itt vagyok és vigyázok rád!-rakott le valami raktárépület mögött.
-Mit akartok?-kérdeztem idegesen.
-Ki ütött meg?-tért a lényegre Dennis.
-Senki!
-Utoljára kérdezem Delia! Ki ütött meg?-emelte fel a hangját Kyle is.
-Jessy! Jessy Mitchell!-hajtottam le a fejem és kitört belőlem a zokogás.
-Jól van! Gyere ide! Dennis,kérlek beszélj a pasijával! Majd megtanulja,hogy kivel szórakozzon!-ölelt meg Kyle.
-Rendben. Nyugi van,kislány!-simogatta meg a fejem és visszament a suliba.
Furcsa érzés fogott el. Törődött velem. Tényleg. Igazán.
-Nézz rám!-utasított.-Itt vagyok és itt is maradok! Mindig!-adott egy puszit az arcomra.
-Semmi vagyok! A nullánál is kevesebb! Hideg..láthatatlan.-hajtottam le a fejem.-Te mégis itt vagy velem..miért?
-Elég,ha csak annyit mondok,hogy szeretlek?-nézett a szemembe. A szívem kihagyott egy ütemet. Szeret? Éreztem,hogy sós könnyek áztatják az arcom.
-Szeretsz?-néztem rá kétségbeesetten.
-Szeretlek!-mondta ki,amit még soha életemben nem hallottam.
-Én..én nem tudom,hogy mit mondhatnék!-öleltem meg.
-Mondjuk,hogy ugyanígy érzel?-szorított ölelésünkön.
-Én is szeretlek!-mondtam ki nagy nehezen a mondatot.
Mindig is féltem és félek is,hogy valaki olyat veszítek el,akit szeretek...De most valahogy felmerült bennem a kérdés,hogy más is így érezne az én elvesztésemmel kapcsolatban? Úgy félek ettől. El fogom veszíteni,ha túlságosan beleszeretek. El fog hagyni és én nem tehetek ellene semmit. Bele fogok halni a hiányába,ha itt hagy. Egyedül. El kell döntenem,hogy mától erős vagyok és boldog. Így senki sem fog tudni bántani. Csak hinnem kell magamban és megmutatni,hogy igenis sikerülni fog. Kibontakoztam az ölelésből,majd megfogtam a kezét és elindultam vissza a suliba. Volt még 3 órám,majd indulhattam haza. Odaértem a házunk elé,ahol anya az ajtó előtt várt.
-Mi van?-kérdeztem.
-Elegem van abból,hogy neked soha semmi nem jó!
-Tényleg? Neked van eleged? Téged ver a saját apád vagy engem? Te vagy egyedül,szerető szülők nélkül vagy én? Te halsz bele a fájdalomba vagy én?-emeltem fel a hangom.
-Cordelia!
-Ne mondd ki a nevem! A te szádból átoknak hangzik!-mentem be a házba. Apám a lépcső alján állt és mikor indultam volna fel,pofon vágott. Két lépcsőfokot estem,majd a földre zuhantam.
-Na ide figyelj,te kis szajha! Ha még egyszer így beszélsz anyáddal,esküszöm,hogy kivágom a nyelvedet!-nézett rám apa.
Gyorsan felkeltem a padlóról és a szobámba rohantam. Ledőltem az ágyba és zokogtam. Annyira fáj. Minden. Lassan felhúztam a pólómat és megláttam az óriási zúzódást a derekamon. Még jobban zokogni kezdtem. Gyűlölöm őket és magamat is. Nem tehetek ez ellen semmit. Most van az a pillanat,amikor tényleg rájöttem,hogy különc vagyok,aki nem illik a társaságba. Végleg tönkre tették az életem. Már csak a fájdalom maradt és Kyle. Kyle,aki szeret. És azt hiszem,hogy én is szeretem őt.

Talán...

Reggel van. Hűvös levegő áramlik be az ablakomon. Egy újabb gyötrelmes nap. Reménykedem benne,hogy a szüleim még nem keltek fel. Szeretnék anélkül suliba indulni,hogy elrontanák a napomat. Szép halkan kimásztam az ágyból és siettem a fürdőbe. Lezuhanyoztam,fogat mostam és felgumiztam a hajam. Nem szoktam sminket tenni,mert azért valószínűleg jó nagy büntetést kapnék. Besétáltam a szobába és előszedtem egy fekete,lenge felső, egy cicanadrágot és egy balerinacipőt. Felkaptam a táskámat és lesétáltam az emeletről. Gyűlölök itt éni. Minden vágyam,hogy végezzek a gimivel és eltűnhessek anyáék szeme elől. Az ajtóhoz siettem,de mielőtt még kiléphettem volna,apám utánam szólt.
-Köszönés nélkül akartál elmenni?-emelte fel a hangját,bár jól tudtam,hogy nem józan. Apám sokat ivott. Részeges ember volt.
-Én..nem..csak gondoltam,nem ébresztelek fel!-suttogtam.
-Igen? Ez kedves,de tudod mi a szabály! Engedély nélkül sehová!-kiabált. Meg akartam szólalni,de kezét megéreztem az arcomon. Ha részeg volt,nagyon erőset ütött. Egy könnycsepp legördült az arcomon,ám gyorsan letöröltem,nehogy meglássa. Ha sírok,rosszabb lesz.
-Megértettem!-hajtottam le a fejem.
-Eredj!-vágta ki az ajtót. Sietősen kiléptem a házból és elindultam az iskolába. A könnyeim utat törtek maguknak és nem bírtam megállni a zokogást. Minden rohadt reggel ez van. Ahelyett,hogy tovább indultam volna,leültem egy fa tövébe és halkan szipogtam. Nem érdekelne senkit,ha örökre eltűnnék. Már rég beletörődtem a sorsomba. Ha ezt szánták nekem,ám legyen. Már épp fel akartam kelni,amikor megállt előttem valaki. Lassan felnéztem és egy sráccal találtam szembe magam. Kérdőn nézett rám,majd leguggolt és a vállamra tette a kezét.
-Mi a baj?-kérdezte.
-Nem érdekes!-álltam fel. Elindultam volna,de kezemnél fogva visszarántott.
-Ne butáskodj! Mi történt az arcoddal? Tiszta piros! Bántott valaki?-kérdezte.
-Mondtam,hogy nem érdekes!-sírtam el újra magam. Ahelyett,hogy itt hagyott volna,mint általában mindenki,közelebb húzott és megölelt.
-Semmi baj! Ne sírj. Itt biztonságban vagy. Majd én megvédelek,jó?-simogatta a hátamat.
-Nem tudsz megvédeni semmitől! Még csak azt sem tudom kivagy! Ne akard a hőst játszani..-keltem ki magamból.
-Csak segíteni akarok!-emelete fel megadóan a kezét.
-Nem kell segítség!-vágtam rá és elindultam,de utánam futott.
-Egyébként Kyle vagyok!-nézett rám.-Hogy hívnak?
-Miért érdekel?-álltam meg előtte.- Eddig senkit sem érdekelt,hogy mi van velem,majd most egy rejtélyes srác érdeklődni kezd. Érdekes! Megmondtam már,hogy nem szorulok segítségre!
-Figyelj! Ne gondold azt,hogy én játszom itt a megmentőt,mert még azt sem tudom,hogy mi bajod van! Gondoltam,kedves leszek és próbállak megismerni,de úgy tűnik,hogy lehetetlen. Bocs!-indult volna el,de megszorítottam a kezét.
-Cordelia Montgomery vagyok! Örülök,hogy itt vagy!-mosolyogtam rá.-Köszönöm és sajnálom!
-Gyere,menjünk suliba!-mondta,azzal elindult a suli irányába.
Elvesztettem minden bátorságomat. Ennyi volt. Már maga az a tény is meglepett,hogy visszahúztam. Soha senki nem figyelt még oda rám és ez a helyzet megijeszt. Egy maroknyi önbizalmam sem maradt,de akinek nincs önbizalma,az élőként is halott ember. Mondom én,akinek egy barátja sincs. Nem jár el szórakozni. Sosem volt még barátja. Aki csak egy szánalmas kis picsa.
-Mi jár a fejedben?-zökkentett ki a gondolataimból Kyle.
-Őszintén? Az önbizalomhiányom!-hajtottam le a fejem.
-Önbizalomhiányod? Komolyan? Nem egy félős lánynak tűnsz!-bökött oldalba.
-Ez csak a látszat! Senki sem tudja,hogy milyen vagyok valójában! Nem tudják,hogy mit élek át legbelül..-feleltem.
-Remélem,hogy nekem lesz lehetőségem arra,hogy megtudjam!-mosolygott rám és olyan áthatóan nézett a szemeivel,hogy teljesen zavarba jöttem.
-Talán...-mosolyogtam vissza.
Mégis mi a franc ütött belém? Apám kicsinálna,ha megtudná,hogy szóba álltam egy fiúval. Kyle kedves,aranyos srác,de nem tehetem ezt. Még csak most találkoztam vele és nem lehetek teljesen hülye,hogy egyáltalán lehetőséget adjak neki. De kedvelem. És talán ő megmutathatja,hogy milyen élni. Úgy igazán. Nem úgy,mint egy élőhalott,akit úgy bánthatnak,ahogy csak akarnak,hanem egy igazi ember. Mert az vagyok. Igazi ember.
Gondolataim közepette beértünk a suliba. Második kedvenc helyem. Utálok suliba járni. Nyomasztó a diákok lenéző pillantásaival találkozni csak azért,mert kicsit más vagyok,mint ők.
-Hé,Kyle!-futott hozzánk egy baseball pulcsis srác.-Hol szedted össze a csajt? Még csak nem is a te súlycsoportod!-röhögött.
-Dennis! Ne legyél már seggfej Cor...-mondta Kyle,de a szavába vágtam.
-Tudod mit? Hagyd csak Kyle! Igaza van. Én valahogy nem a te világodba tartozok! Kösz,hogy felnyitottad a szemem!-folyt le egy könnycsepp az arcomon,amit sietősen letöröltem,mert nem akartam,hogy lássa,hogy bánom a dolgot. Mert igen is bánom,hogy nekem nem lehet olyan barátom,mint Kyle.
-Delia! Kérlek!-fogta volna meg a kezem,de elrántottam tőle és befutottam a suliba. Tényleg szuper ez a nap. Ennél rosszabb már azt hisze,hogy nem is lehetne.

**Suli után**

Épp leraktam az ebédes tálcám,amikor Kyle jött be az ebédlőbe. Gyorsan rohantam ki az ajtón,hogy hazamehessek. Kiléptem az ebédlőből és láttam,hogy fut utánam. Gondolom beszélni akart velem. Folyton hátra felé néztem,amikor hirtelen belebotlottam valakibe. Dennis karjai között találtam magam. Felnéztem rá. Mosolyogva bámult vissza.
-Kyle! Igyekezz már,ha beszélni akarsz vele!-kiabált oda a felénk futó srácnak.
-Engedj el! Könyörgöm! Nem szeretnék beszélni vele!-ütögettem a karját,de nem tudtam kiszabadulni.
-Figyelj! Nem tudom,hogy mi fogta meg benned,de amit akar azt megkapja és ha van eszed,akkor nem szalasztod el ezt a remek lehetőséget!-fordított maga felé. A mellkasára borultam és előtört belőlem a zokogás. Miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe kerülnöm? Kyle hirtelen mellettünk termett.
-Na,kislány! Az ő mellkasán sírd ki magad!-nyomott Kyle karjai közé. Karommal átöleltem a derekát és próbáltam elnyomni a feltörő zokogásomat.
-Semmi baj! Köszi Dennis! Jövök eggyel!-simogatta a hátamat.
-Semmiség! Könnyű kis csaj! Bocs azért,amiket reggel mondtam!-simította meg a karom és otthagyott minket.
-Haza kell mennem!-húzódtam el tőle.
-Nem akarom,hogy elmenj!
-Kyle,értsd meg,hogy mennem kell! Apa nagyon mérges lesz,ha nem érek haza időben!-fogtam meg a kezét.
-Rendben! Hazakísérjelek?-kérdezte.
-Nem kell,de azért köszönöm! Mindent!-nyomtam egy puszit az arcára.
-Szívesen! Érted tettem!-ölelt meg,majd elváltak útjaik. Az utat futva tettem meg,hiszen már így is sokáig maradtam. Gyorsan besiettem a házba,majd indultam be a konyhába.
-Sziasztok!-köszöntem remegő hangon.
-Mégis hol voltál?-vont kérdőre apám,aki már kissé józannak tűnt,de nála sosem lehet tudni.
-Csak magánkorrepetálás volt és elhúzódott! Nagyon sajnálom,apa!-néztem le a földre.
-Ez eseteben rendben! Anyád nem soká kész a vacsorával,majd gyere le!-intett az emelet felé.
-Oké!-suttogtam,majd felrohantam a szobába. Az ágyra dőltem és gondolkoztam. Vajon miért én? Miért ebbe a családba kellett születnem? Miért? Itt fekszem az ágyon és folyton ő jár a fejemben. Kyle. Nem lehetek boldog,ha apám minden lépésemről számon kér.
Kyle olyan más. Neki akkor is számítok,ha lekoptatom. Ő akkor is próbálkozik,ha nem is tudja,hogy mi játszódik le bennem. Ő azért foglakozik vele,aki vagyok. Nem azért,hogy megváltoztasson vagy megüssön. Önmagamért. És ez az érzés annyira furcsa. Látni akarom,beszélni akarok vele és a szemébe nézni,ami biztonságérzetet ad. Egy biztos pont,ahol senki sem bánthat. Ha ő mellettem van,nem eshet bajom. Szeretném ha itt lenne. Örökké itt maradna!

Prológus

    Gondolkodtál már azon,hogy miként változtathatnál az életeden? Hogyan érheted el,hogy a szüleid büszkék legyenek rád és ne te legyél az a lány,aki folyton rosszat tesz? Aki nem felel meg az emberek elvárásainak? Gondolom megfordult már a fejetekben. Hát ilyen az én életem. Cordelia Montgomery-nek hívnak,de a barátaim csak Delia-nak szólítanak. Most töltöttem be a 17-ot. A szüleimmel élek Kaliforniában,ahol a helyi suliba járok. A szüleim nem akartak engem,de miután megszülettem már nem adtak örökbe. Mindig mondogatják,hogy nem ilyen lányra vártak. Próbáltam megfelelni az elvárásaiknak. Folyton azt tettem,amit kértek. Jól tanultam,figyeltem a magánórákon és még a házimunkában is segítettem. Semmi sem felelt meg nekik. Eldöntöttem,hogy változtatni fogok ezen. Nem leszek a kislányuk,aki teljesíti minden kívánságukat. Felnőttem és ezt el kell fogadniuk.         Kell erő,hogy túléljünk bizonyos dolgokat.  Nem törődnek velem,hát én sem törődök velük. Tönkretehetik a napomat, megmondhatják,hogy mit tegyek,de az érzéseim és az életem nem vehetik el. Sosem mentem sehova anyáékkal. Jobban mondva sosem vittek sehová. Nem csináltunk családi programokat. Nem tartottunk szülinapokat és még csak nem is éreztették velem,hogy egy kicsit is fontos vagyok a számukra. És tudom,hogy ezek csak elhalasztott pillanatok,de ezeket sohasem fogom megkapni. Tőlük soha. Sokszor eszembe jut,hogy lehetett volna másképp is. Hogy ha akarok,akkor tudtam volna változtatni az életemen. Rengetek sötét és borzasztó titkom van. Persze múltbéli titkok. Nem tudom,hogy mi a szeretet. A gyengédség. A törődés. Az elfogadás. A megértés. És egyáltalán nem tudom,hogy milyen rendesen élni. Bízom benne,hogy valaha ez megváltozik. Hogy érezhetem ezeket a dolgokat. Tudatában lehetek annak,hogy mi is történik körülöttem és visszaadhatom egy nap a szüleimnek,amit tőlük kaptam. A gyűlöletet.