Egy titok kiderül..

Talán igazuk van és nem vagyok elég jó. Szar ember vagyok. Nem vagyok jó semmiben. Mégis,hogy gondolhattam,hogy egy szempillantás alatt minden rendbe jöhet. Hogy lehettem ennyire vak? Itt fekszem a szobámba,a plafont bámulva. Valaha jobb lesz ez egyáltalán? Érezni fogom még,hogy valaki igazán szeret? Mert ő nem szeret. Tudom. Érzem. Csak meg akar menteni. Ennyi nekem nem elég. Felkeltem és összekaptam magam,majd rohantam a konyhába reggelit csinálni.
-Ma szülői értekezlet,ahol neked is meg kell jelenned! Ne felejtsd el!-mutatott rám apa. Szuper!
-Nem felejtem!-feleltem,majd felkaptam a táskám és indultam a suliba. Az eső szemerkélt és mire a suliba értem,a pólóm már teljesen átázott.
-Szia!-jött oda Kyle,majd megölelt.
-Szia! Nem mennénk be? Kezdek csurom víz lenni..-fogtam meg a kezét.
-De,gyere!-húzott maga után.
Már unom,hogy mindig úgy kell tennem,mintha minden kurvára rendben lenne. Nincs rendben semmi. Romokban az életem és én itt jó pofizok a suli egyik leghelyesebb fiújával. Szánalmas vagyok.
-Kyle,mennem kell órára! Délután ne várj! Dolgom van!-mentem volna el,de megállított.
-Puszit nem kapok?-mutatott az arcára.
-Mennem kell..-suttogtam,mire elengedett és visszafordult a szekrényéhez. Ez nekem túl sok. Túl sok megjátszott szeretet. Ha szeretek valakit,akkor nem csak akkor jövök,amikor látom,hogy hős kell neki. Beértem a terembe,ahol az ofő már pakolta ki a papírokat a mai dolgozathoz. Mondtam már,hogy gyűlölöm a sulit? Hát most mondom. Kiosztotta a lapokat és mindenki írni kezdte. Csak én nem tudtam egy kurva szót sem leírni. Tegnap egy szemhunyásnyit sem aludtam. A derekam sajog,az érzéseim tönkre vannak menve és úgy érzem,hogy mindjárt jön a kaszás és egy jobb helyre visz. Bár így lenne. Megbaszhatom magam a kurva érzéseimmel. De komolyan. Azon agyalok,hogy miként halhatnék meg,miközben semmi megoldás sincs. Nem leszek öngyilkos. Gyors halál kell.
Gondolataimat az ofő szakította meg,mikor elvette előlem a lapom és csodálkozva végigmért,majd tovább ment. Ezt elcsesztem.

**Órák után**

Órák után az igazgatói irodába kellett mennem,ahol anyámék vártak. Az ofő helyet foglalt velük szembe és intett,hogy én is üljek le. Miután helyet foglaltam,belekezdett.
-Nos,a lányuk magatartása kiváló,ám felmerült a gondolat,hogy esetleg depressziós. Van erre valami halvány esély? Valami,ami kiválthatja ezt?-kezdett bele az ofő. Na,jó! Most már depressziósnak is be akarnak állítani? Szuper.
-Nem hiszem,hogy Cordelia depressziós lenne..hiszen mindig olyan jó kedvű otthon is! A mi kis angyalkánk!-húzta halvány mosolyra a száját anya. A rohadt életbe. Úgy állítják be,mintha törődnének velem?
-Ez esetben rendben van! Az utóbbi időben nagyon lelkes volt a lányuk,ugyanis a jelek szerint rátalált a szerelem. Egyik diákunk képében.
-Hogy mi?-akadt ki apu.
-Apa,nem..én nekem nincs senkim.-tiltakoztam.
-Most időpontja van a srácnak nálam,ha esetleg meg akarják ismerni!-állt fel az ofő.
-Ó,ez remek lehetőség lenne megismerni a barátodat,kicsim!-nézett rám anya.
Ezt nagyon megszívtam. Most legszívesebben eltűnnék.
Kopogást hallottam,majd mikor kinyílt az ajtó,egy pillanatra megállt a szívem.
-Hívatott?-kérdezte Kyle,majd kétségbeesetten nézett rám.
-Szóval te vagy Cordelia barátja?-ment oda hozzá apa.
-Öhm..igen..miért?-nézett rám Kyle.
-Tartsd távol tőle magad,amíg először figyelmeztetlek!-kiabált rá apa.
-Emberek! Meddig játsszuk még ezt? Leszartok,magamba zuhanok,majd mikor már kínomban sírni kezdek,akkor utánam szaladtok és hirtelen mindenkit érdekelni kezdek. Igen,ezzel csak az a baj,hogy lehet ilyenkor már túl késő. Örökké nem csinálhatjátok ezt velem,mert ti csak akkor vesztek észre,amikor már összetörtem..vagy még akkor sem..sosem voltam fontos nektek és nem is leszek! Gyűlöltök..-ordítottam sírva.-A saját szüleim gyűlölnek! Ha nem születtem volna meg,most minden sokkal könnyebb lenne..nem szenvednék!-rogytam a földre.
Kyle odarohant hozzám és magához szorított. Felszisszentem,amikor megnyomta a derekam.
-Mi a baj? Fáj valahol?-emelte fel a fejem.
Válasz helyett csak hozzábújtam. A zokogás rázta a vállam és levegőt is alig kaptam.
-Segíts nekem meghalni..-suttogtam a fülébe.
-Te megőrültél? Mit tettek vele?-ordított Kyle a szüleimmel,mire apa megütötte. Döbbenten néztem apára,aztán pedig Kyle-ra.
-Azt hiszem,hogy ideje lenne hazamenniük. A szülői értekezletet lezárom.-terelt ki minket a teremből az ofő. Apám megfogta a karom és a kocsiig rángatott,majd belökött hátulra és rám zárta az ajtót. Otthon bajban leszek.
Sajnálom anya,hogy úgy érzed elbuktál,hogy ilyen szánalmas gyereked lett. Pedig esküszöm,hogy én próbáltam megváltozni,de nem sikerült. Én ilyen vagyok. A te szavaiddal élve egy szánalmas roncs. Köszönöm,hogy felnyitottad a szemem arra,hogy milyen szeretet nélkül felnőni.
Mikor hazaértünk,apa kirángatott az autóból és belökött az ajtón.
-Te kis ribanc! Azt a fiút elfelejtheted,örökre! Vagy ha meg tudom,hogy találkozol vele,esküszöm,hogy nagyon rosszul jársz!-vágott pofon.-Takarodj a szobádba!-kiabált.
Gyorsan felfutottam a szobába és bedőltem az ágyba. Egy kis idő múlva patakokban folytak a könnyeim. Fogalmam sincs,hogy milyen érzés a szerelem,de bele fogok halni,mert ő nem érzi ugyanezt.
Csak fekszek az ágyamban és a plafont bámulom. A kezemben egy kispárna és azt szorongatom,miközben azon gondolkozom,hogy miért nincs mellettem.. Mit csinálok rosszul? Miért nem szeret? Miért nincs önbizalmam és miért nem érzem magam szépnek? Erősebben szorítom magamhoz a párnát és kicsordulnak a könnycseppek a szememből. Először csak egy,de aztán azt az egyet még egy és még egy követi. Az oldalamra fordulok, a párnát a mellkasomhoz húzom,összeszorítom a szemem és megpróbálok elaludni,de a fejemben csak ő jár és nem tudom elfelejteni..mert szeretem..de kiderült előtte egy titok,ami miatt bajba sodortam..