Talán...

Reggel van. Hűvös levegő áramlik be az ablakomon. Egy újabb gyötrelmes nap. Reménykedem benne,hogy a szüleim még nem keltek fel. Szeretnék anélkül suliba indulni,hogy elrontanák a napomat. Szép halkan kimásztam az ágyból és siettem a fürdőbe. Lezuhanyoztam,fogat mostam és felgumiztam a hajam. Nem szoktam sminket tenni,mert azért valószínűleg jó nagy büntetést kapnék. Besétáltam a szobába és előszedtem egy fekete,lenge felső, egy cicanadrágot és egy balerinacipőt. Felkaptam a táskámat és lesétáltam az emeletről. Gyűlölök itt éni. Minden vágyam,hogy végezzek a gimivel és eltűnhessek anyáék szeme elől. Az ajtóhoz siettem,de mielőtt még kiléphettem volna,apám utánam szólt.
-Köszönés nélkül akartál elmenni?-emelte fel a hangját,bár jól tudtam,hogy nem józan. Apám sokat ivott. Részeges ember volt.
-Én..nem..csak gondoltam,nem ébresztelek fel!-suttogtam.
-Igen? Ez kedves,de tudod mi a szabály! Engedély nélkül sehová!-kiabált. Meg akartam szólalni,de kezét megéreztem az arcomon. Ha részeg volt,nagyon erőset ütött. Egy könnycsepp legördült az arcomon,ám gyorsan letöröltem,nehogy meglássa. Ha sírok,rosszabb lesz.
-Megértettem!-hajtottam le a fejem.
-Eredj!-vágta ki az ajtót. Sietősen kiléptem a házból és elindultam az iskolába. A könnyeim utat törtek maguknak és nem bírtam megállni a zokogást. Minden rohadt reggel ez van. Ahelyett,hogy tovább indultam volna,leültem egy fa tövébe és halkan szipogtam. Nem érdekelne senkit,ha örökre eltűnnék. Már rég beletörődtem a sorsomba. Ha ezt szánták nekem,ám legyen. Már épp fel akartam kelni,amikor megállt előttem valaki. Lassan felnéztem és egy sráccal találtam szembe magam. Kérdőn nézett rám,majd leguggolt és a vállamra tette a kezét.
-Mi a baj?-kérdezte.
-Nem érdekes!-álltam fel. Elindultam volna,de kezemnél fogva visszarántott.
-Ne butáskodj! Mi történt az arcoddal? Tiszta piros! Bántott valaki?-kérdezte.
-Mondtam,hogy nem érdekes!-sírtam el újra magam. Ahelyett,hogy itt hagyott volna,mint általában mindenki,közelebb húzott és megölelt.
-Semmi baj! Ne sírj. Itt biztonságban vagy. Majd én megvédelek,jó?-simogatta a hátamat.
-Nem tudsz megvédeni semmitől! Még csak azt sem tudom kivagy! Ne akard a hőst játszani..-keltem ki magamból.
-Csak segíteni akarok!-emelete fel megadóan a kezét.
-Nem kell segítség!-vágtam rá és elindultam,de utánam futott.
-Egyébként Kyle vagyok!-nézett rám.-Hogy hívnak?
-Miért érdekel?-álltam meg előtte.- Eddig senkit sem érdekelt,hogy mi van velem,majd most egy rejtélyes srác érdeklődni kezd. Érdekes! Megmondtam már,hogy nem szorulok segítségre!
-Figyelj! Ne gondold azt,hogy én játszom itt a megmentőt,mert még azt sem tudom,hogy mi bajod van! Gondoltam,kedves leszek és próbállak megismerni,de úgy tűnik,hogy lehetetlen. Bocs!-indult volna el,de megszorítottam a kezét.
-Cordelia Montgomery vagyok! Örülök,hogy itt vagy!-mosolyogtam rá.-Köszönöm és sajnálom!
-Gyere,menjünk suliba!-mondta,azzal elindult a suli irányába.
Elvesztettem minden bátorságomat. Ennyi volt. Már maga az a tény is meglepett,hogy visszahúztam. Soha senki nem figyelt még oda rám és ez a helyzet megijeszt. Egy maroknyi önbizalmam sem maradt,de akinek nincs önbizalma,az élőként is halott ember. Mondom én,akinek egy barátja sincs. Nem jár el szórakozni. Sosem volt még barátja. Aki csak egy szánalmas kis picsa.
-Mi jár a fejedben?-zökkentett ki a gondolataimból Kyle.
-Őszintén? Az önbizalomhiányom!-hajtottam le a fejem.
-Önbizalomhiányod? Komolyan? Nem egy félős lánynak tűnsz!-bökött oldalba.
-Ez csak a látszat! Senki sem tudja,hogy milyen vagyok valójában! Nem tudják,hogy mit élek át legbelül..-feleltem.
-Remélem,hogy nekem lesz lehetőségem arra,hogy megtudjam!-mosolygott rám és olyan áthatóan nézett a szemeivel,hogy teljesen zavarba jöttem.
-Talán...-mosolyogtam vissza.
Mégis mi a franc ütött belém? Apám kicsinálna,ha megtudná,hogy szóba álltam egy fiúval. Kyle kedves,aranyos srác,de nem tehetem ezt. Még csak most találkoztam vele és nem lehetek teljesen hülye,hogy egyáltalán lehetőséget adjak neki. De kedvelem. És talán ő megmutathatja,hogy milyen élni. Úgy igazán. Nem úgy,mint egy élőhalott,akit úgy bánthatnak,ahogy csak akarnak,hanem egy igazi ember. Mert az vagyok. Igazi ember.
Gondolataim közepette beértünk a suliba. Második kedvenc helyem. Utálok suliba járni. Nyomasztó a diákok lenéző pillantásaival találkozni csak azért,mert kicsit más vagyok,mint ők.
-Hé,Kyle!-futott hozzánk egy baseball pulcsis srác.-Hol szedted össze a csajt? Még csak nem is a te súlycsoportod!-röhögött.
-Dennis! Ne legyél már seggfej Cor...-mondta Kyle,de a szavába vágtam.
-Tudod mit? Hagyd csak Kyle! Igaza van. Én valahogy nem a te világodba tartozok! Kösz,hogy felnyitottad a szemem!-folyt le egy könnycsepp az arcomon,amit sietősen letöröltem,mert nem akartam,hogy lássa,hogy bánom a dolgot. Mert igen is bánom,hogy nekem nem lehet olyan barátom,mint Kyle.
-Delia! Kérlek!-fogta volna meg a kezem,de elrántottam tőle és befutottam a suliba. Tényleg szuper ez a nap. Ennél rosszabb már azt hisze,hogy nem is lehetne.

**Suli után**

Épp leraktam az ebédes tálcám,amikor Kyle jött be az ebédlőbe. Gyorsan rohantam ki az ajtón,hogy hazamehessek. Kiléptem az ebédlőből és láttam,hogy fut utánam. Gondolom beszélni akart velem. Folyton hátra felé néztem,amikor hirtelen belebotlottam valakibe. Dennis karjai között találtam magam. Felnéztem rá. Mosolyogva bámult vissza.
-Kyle! Igyekezz már,ha beszélni akarsz vele!-kiabált oda a felénk futó srácnak.
-Engedj el! Könyörgöm! Nem szeretnék beszélni vele!-ütögettem a karját,de nem tudtam kiszabadulni.
-Figyelj! Nem tudom,hogy mi fogta meg benned,de amit akar azt megkapja és ha van eszed,akkor nem szalasztod el ezt a remek lehetőséget!-fordított maga felé. A mellkasára borultam és előtört belőlem a zokogás. Miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe kerülnöm? Kyle hirtelen mellettünk termett.
-Na,kislány! Az ő mellkasán sírd ki magad!-nyomott Kyle karjai közé. Karommal átöleltem a derekát és próbáltam elnyomni a feltörő zokogásomat.
-Semmi baj! Köszi Dennis! Jövök eggyel!-simogatta a hátamat.
-Semmiség! Könnyű kis csaj! Bocs azért,amiket reggel mondtam!-simította meg a karom és otthagyott minket.
-Haza kell mennem!-húzódtam el tőle.
-Nem akarom,hogy elmenj!
-Kyle,értsd meg,hogy mennem kell! Apa nagyon mérges lesz,ha nem érek haza időben!-fogtam meg a kezét.
-Rendben! Hazakísérjelek?-kérdezte.
-Nem kell,de azért köszönöm! Mindent!-nyomtam egy puszit az arcára.
-Szívesen! Érted tettem!-ölelt meg,majd elváltak útjaik. Az utat futva tettem meg,hiszen már így is sokáig maradtam. Gyorsan besiettem a házba,majd indultam be a konyhába.
-Sziasztok!-köszöntem remegő hangon.
-Mégis hol voltál?-vont kérdőre apám,aki már kissé józannak tűnt,de nála sosem lehet tudni.
-Csak magánkorrepetálás volt és elhúzódott! Nagyon sajnálom,apa!-néztem le a földre.
-Ez eseteben rendben! Anyád nem soká kész a vacsorával,majd gyere le!-intett az emelet felé.
-Oké!-suttogtam,majd felrohantam a szobába. Az ágyra dőltem és gondolkoztam. Vajon miért én? Miért ebbe a családba kellett születnem? Miért? Itt fekszem az ágyon és folyton ő jár a fejemben. Kyle. Nem lehetek boldog,ha apám minden lépésemről számon kér.
Kyle olyan más. Neki akkor is számítok,ha lekoptatom. Ő akkor is próbálkozik,ha nem is tudja,hogy mi játszódik le bennem. Ő azért foglakozik vele,aki vagyok. Nem azért,hogy megváltoztasson vagy megüssön. Önmagamért. És ez az érzés annyira furcsa. Látni akarom,beszélni akarok vele és a szemébe nézni,ami biztonságérzetet ad. Egy biztos pont,ahol senki sem bánthat. Ha ő mellettem van,nem eshet bajom. Szeretném ha itt lenne. Örökké itt maradna!