Fájdalom..

Nem a fájdalommal van baj. A fájdalom kínoz,de nem pusztít el. A gond a magány,amelyet a fájdalom szül. Mindig is magányos voltam. Nem igazán tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget,mert elvoltam magamban is. Aztán,ahogy kezdtem egyre nagyobb lenni rájöttem,hogy tényleg magányos vagyok. A szüleimmel a viták folytonossá váltak. Egy szem barátom sincs,de most jött egy halvány reménysugár,ami megmenthet a végleges megsemmisüléstől. Itt van Ő,teljes életnagyságban. Egy fiú,aki nem egy utolsó kis senkinek tart,hanem törődik velem. Bár az igazság felét sem tudja. Talán,ha elmondanám neki,akkor itt hagyna és újra egyedül maradnék. Félek a változástól. Sosem gondoltam még bele,hogy kötődjek valakihez,de jön Ő és felforgat mindent. Felébredtem. Az ablakom tárva-nyitva volt,mert valószínűleg úgy hagytam az este. Nem mentem le vacsorázni sem. Annyira kimerült voltam,hogy elnyomott az álom. Át sem öltöztem,be sem takaróztam,ám amikor felébredtem egy takaró volt rám terítve. Kizárt,hogy valamelyikőjük törődjön velem. Talán betakaróztam én magam. Felkeltem és elvégeztem a reggeli teendőimet,hogy friss legyek a sulira. Annyira nem volt kedvem menni.
-Cordelia? Bejöhetek?-hallottam anyám hangját az ajtóm mögül.
-Aha,gyere!-kiabáltam ki.
-Hoztam reggelit,gondoltam éhes vagy!-nyújtotta felém a tálcát. Egy pillanatig mozdulatlanra dermedtem. Anyám reggelit hozott nekem? És semmi pofon vagy kiabálás? Ez nem tetszik nekem.
-Anya,nem gondolod,hogy ezzel egy kicsit már elkéstél?-remegett meg a hangom.
-Figyelj rám,kislányom! Sok hibát követtem el,de tudnod kell,hogy szeretlek téged!
-A francokat! Nem szeretsz és ne aggódj,én sem téged!-fogtam meg a táskám és leszaladtam a lépcsőn. Még,hogy szeret? Elegem van. A suliig az utat futva tettem meg. Bárhogy próbálom kiverni anyám szavait a fejemből,egyszerűen nem megy. A suliba érve Kyle-be botlottam.
-Szia! Hogy vagy?-fogta meg a kezem.
-Szia! Szarul!-mosolyodtam el.
-Mi a baj?
-Senki sem törődik velem...legyen elég ennyi!-kacsintottam rá,de a lelkem mélyén majd szétrobbantam.
-Én törődök veled,hidd el! Csak bízz bennem!-húzott magához.
-El sem tudod képzelni,hogy mennyire fájnak a szavaid!-bújtam ki szorításából és besiettem a termembe. Odabent már gyülekeztek a ribancok. Szuper! Újabb király nap.
-Nézzenek oda! Itt a mi kis elveszett báránykánk!-simított végig a karomon,Jessy. Ő a legnagyobb ribanc az összes közül.
-Hagyj békén!
-Na idefigyelj te kis csitri! Azonnal szállj le Kyle-ról,mert ha nem rosszul fogsz járni!-fenyegetett meg.
-Csak a szád nagy!-vágtam vissza.
-Kussolsz vagy én hallgattassalak el?-vágott pofon. Na jó,most már elegem van. Megfogtam a cuccom és kirohantam a teremből.
-Kislány!-kiabált utánam Dennis,majd odajött Kyle-al a nyomában.
-Neked nem órán kellene lenned?-kérdezte Kyle.
-Nem mindegy az nektek?-kérdeztem vissza,de csípték a szemem a könnyek.
-Mi van az arcoddal?-fogta meg az állam Dennis.
-Semmi közöd hozzá!-sikoltottam.
-Na,jó! Most rögtön velünk jössz!-kapott az ölébe Kyle.
-Hova megyünk? Engedj el!-ütöttem a vállát.
-Ha tovább kapálózol,akkor elejtelek!
-Ugyan! Semmi baj! Egyszer úgyis beledöglök a fájdalomba.-fúrtam az arcomat a nyaka hajlatába.
-Fejezd már be! Csak egy pillanatra! Mondtam,hogy itt vagyok és vigyázok rád!-rakott le valami raktárépület mögött.
-Mit akartok?-kérdeztem idegesen.
-Ki ütött meg?-tért a lényegre Dennis.
-Senki!
-Utoljára kérdezem Delia! Ki ütött meg?-emelte fel a hangját Kyle is.
-Jessy! Jessy Mitchell!-hajtottam le a fejem és kitört belőlem a zokogás.
-Jól van! Gyere ide! Dennis,kérlek beszélj a pasijával! Majd megtanulja,hogy kivel szórakozzon!-ölelt meg Kyle.
-Rendben. Nyugi van,kislány!-simogatta meg a fejem és visszament a suliba.
Furcsa érzés fogott el. Törődött velem. Tényleg. Igazán.
-Nézz rám!-utasított.-Itt vagyok és itt is maradok! Mindig!-adott egy puszit az arcomra.
-Semmi vagyok! A nullánál is kevesebb! Hideg..láthatatlan.-hajtottam le a fejem.-Te mégis itt vagy velem..miért?
-Elég,ha csak annyit mondok,hogy szeretlek?-nézett a szemembe. A szívem kihagyott egy ütemet. Szeret? Éreztem,hogy sós könnyek áztatják az arcom.
-Szeretsz?-néztem rá kétségbeesetten.
-Szeretlek!-mondta ki,amit még soha életemben nem hallottam.
-Én..én nem tudom,hogy mit mondhatnék!-öleltem meg.
-Mondjuk,hogy ugyanígy érzel?-szorított ölelésünkön.
-Én is szeretlek!-mondtam ki nagy nehezen a mondatot.
Mindig is féltem és félek is,hogy valaki olyat veszítek el,akit szeretek...De most valahogy felmerült bennem a kérdés,hogy más is így érezne az én elvesztésemmel kapcsolatban? Úgy félek ettől. El fogom veszíteni,ha túlságosan beleszeretek. El fog hagyni és én nem tehetek ellene semmit. Bele fogok halni a hiányába,ha itt hagy. Egyedül. El kell döntenem,hogy mától erős vagyok és boldog. Így senki sem fog tudni bántani. Csak hinnem kell magamban és megmutatni,hogy igenis sikerülni fog. Kibontakoztam az ölelésből,majd megfogtam a kezét és elindultam vissza a suliba. Volt még 3 órám,majd indulhattam haza. Odaértem a házunk elé,ahol anya az ajtó előtt várt.
-Mi van?-kérdeztem.
-Elegem van abból,hogy neked soha semmi nem jó!
-Tényleg? Neked van eleged? Téged ver a saját apád vagy engem? Te vagy egyedül,szerető szülők nélkül vagy én? Te halsz bele a fájdalomba vagy én?-emeltem fel a hangom.
-Cordelia!
-Ne mondd ki a nevem! A te szádból átoknak hangzik!-mentem be a házba. Apám a lépcső alján állt és mikor indultam volna fel,pofon vágott. Két lépcsőfokot estem,majd a földre zuhantam.
-Na ide figyelj,te kis szajha! Ha még egyszer így beszélsz anyáddal,esküszöm,hogy kivágom a nyelvedet!-nézett rám apa.
Gyorsan felkeltem a padlóról és a szobámba rohantam. Ledőltem az ágyba és zokogtam. Annyira fáj. Minden. Lassan felhúztam a pólómat és megláttam az óriási zúzódást a derekamon. Még jobban zokogni kezdtem. Gyűlölöm őket és magamat is. Nem tehetek ez ellen semmit. Most van az a pillanat,amikor tényleg rájöttem,hogy különc vagyok,aki nem illik a társaságba. Végleg tönkre tették az életem. Már csak a fájdalom maradt és Kyle. Kyle,aki szeret. És azt hiszem,hogy én is szeretem őt.